Még épp sikerült hazajutni

 

Hazamegyek!

Mi? Mikor?

Ma este. 6-kor megy egy gép.

Dél van.

Látom, még elérem!

 

Persze pont akkor történnek az események a világban, amikor én végre nagyon fegyelmezetten írom a disszertációmat. Se Messenger, se SMS, se a többi pittyegő. A szünetben aztán rám ömlik a család az összes csatornán: megint két hét karantén a UK-ból jövőknek, amíg nincs negatív teszt. Megpróbálok Neked gyorsan tesztet intézni. Mára van még jegy, csak £25. Na, de mit érek vele, ha már érvényben van! De még nincs, csak kedd éjféltől. Mi lesz a jegyével, amit már megvett későbbre? Mi lenne, elvész. De még keddre is van. Az még olcsóbb. A kedd éjfél az mit jelent, kedd előtti, vagy utána? Nem tudom, nézz utána!

 

Ne tökölj! Gyere! – adja meg a végső lökést a volt férjem (már nem olyan) új felesége.

Rendben! Mára már nincs jegy, de a kedd még jobb is, marad egy napom összekészülődni. Az öt perc alatt, amíg a foglalást végzem az ár több mint négyszeresére nő. Egyszer már a fizetésnél vagyok, amikor visszairányít a rendszer, hogy bocsi, azon az áron, már  nincs jegy, válasszak újra. Anyátok! Most már mindegy, csak legyen jegy. Megveszem. Nagyanyám meséi jutnak eszembe a második világháborús feketepiacról. Csak ott a lisztnek, cukornak ment fel így az ára. Nekünk meg az utazás vált mindennapi szükségletté ... legalábbis azoknak, akik olyan szerencsések vagyunk, hogy a  liszt, a cukor, a rezsi nem probléma.

 

Amikor ez az egész elkezdődött, a mi kis glasgow-i csapatunk megbeszélte, hogy a végén hatalmas bulit csapunk, ahova mindenkinek minden ismerősét meghívjuk. Nem online, hanem igaziból. Addig meg olyan vidáman és nyugodalmasan fogjuk tölteni a bezárkózást, amennyire csak lehet. Ez utóbbi sikerült is. Volt néhány hét, amikor könyörögtünk egymásnak, hogy legalább két nap legyen egymás után édesség nélkül. Aztán csináltam egy csokis kalácsot, vagy Magda egy wee-magda-t – kicsi lengyel túrós batyuka szilvalekvárral – vagy Gavin egy sticky toffee pudding-ot, esetleg Ninon egy kis crépe-et. És rajzoltunk közösen aktot online, festettünk tojást Húsvétra, ünnepeltünk szülinapokat hatalmas vacsorával és valószínűleg mindenkinek beletette a bogarat a fülébe Gavin egy ártatlan megjegyzése, hogy vacak lesz, ha majd a végén visszanézünk erre az időre és nem tudunk semmit felmutatni. A lakás számtalan új polccal és ügyes kis megoldással gazdagodott, elkészült egy szuper portfólió, gyarapodtak az oldalak egy disszertációban, Ninon izomtöbblete centikben mérhető és ketten is rászoktunk a rendszeres jógázásra, a sok-sok kilóméter gyaloglásról nem is beszélve.

 

Csak a nagy buli maradt el a végén. Mert nem volt vége. Nincs vége. És megint háborús hasonlatok jutnak eszembe: a békeszerződés még sehol, maximum tűzszünet van. Lokális tűzszünetek, amiket hol ez az ország, hol az szeg meg. Ha Norvégia vörös országnak nyilvánítja Magyarországot, mert az nem jelenti le a WHO-nak a betegszámot, akkor Magyarország sárgának nyilvánítja Norvégiát, ahol végig alig volt beteg és a szóvivő képes vigyorgás nélkül bejelenteni, hogy „Magyarország mindig a kölcsönösség jegyében jár el”. Mire újabb esküvők és befizetett utazások maradnak el, nagyszülők még mindig nem láthatják az unokáikat és nagybeteg anyukák bíztatják távol élő fiúkat, hogy nem baj fiam, megvárlak! Megígérem!

 

Mindig érdekelt, hogy hogy folytatódhat a polgári élet háborúk alatt. A történelemkönyvek alapján teljesen lehetetlennek éreztem, hogy a csatatéri ütközetek és a városi bombázások közepette az emberek nem csak túlélnek, de élnek. Alkotnak, szeretnek, születnek. És dehogy akarom összehasonlítani a mostani helyzetet a háború borzalmaival, de a bizonytalanság, a tervezhetetlenség hasonló. Mi meg élünk. És hazajutunk, ha úgy érezzük, hogy most fontos, mert mondjuk el kell búcsúznunk valakitől. Ha törlik a járatot, hát kocsival, ha az egyik országból nem jutunk haza, hát majd egy másikból jövünk. Közben vigyázunk, persze hogy vigyázunk egymásra. De érezzük, hogy az adminisztratív döntések nem mindig szólnak a biztonságról.

 

Engem sem érdekel most semmi más, mint hogy négy hosszú hónap után – hogy felgyorsult a világ, hogy négy hónap hosszúnak számít, milyen lehetett, amikor egy szerelmes levél ennél hosszabb ideig utazott? – szóval egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre megölelgethetem a (huszonéves) kicsinykéimet.