Zsákutca
Terápiás beszélgetésekben gyakran jelenik meg a Félelem, hogy "de mi van, ha ez zsákutca?" Valahogy azt tanuljuk meg gyerekkorunkban, hogy haladni kell, előre, kitartóan, hogy elérjük a céljainkat. Hogy ezek pontosan mik is legyenek, arról most már vannak különböző elképzelések, amit a táradalom nyitottsága miatt nem feltétlenül a származási családból hozott minták határoznak meg. De a haladás, az előrejutás igénye most is meghatározó. Meg kell teremtenünk az anyagi biztonságot és családot kell alapítanunk. Minimum! Ezen kívül persze még jó, ha világot is látunk, képesítéseket szerzünk, valamiben igazán jók leszünk, de közben ne felejtsük el élvezni is az életet.
Mondják mostanában még azt is, hogy az út a fontos, nem a cél. A haladás és nem a megérkezés. De mintha ezekben az élet-leírásokban a zsákutcának rossz lenne a PR-ja. Pedig ebben az őrületes Haladásban egy helyes kis zsákutca nem mindig tűnik rossz ötletnek. Meg lehet benne pihenni picit, alaposan körülnézni, elraktározni a látottakat, sarkon fordulni és kijönni!
Persze van, hogy nem tudjuk, hogy zsákutcába fordultunk be, annyira ígéretesen volt kikövezve, lassan szűkül, és csak jó sokára derül ki, hogy az út nem a vágyott megelégedéshez vezet. Visszafordulni, azonban akkor is lehet, bár néha még az is megesik, hogy tovább lehet menni, csak talán nem a 4WD-val, amivel magabiztosan behajtottunk, hanem valami kisebb járgánnyal, biciklivel, vagy akár gyalog. Úgy még többet is lehet látni. 😉
Szerencsére egyre kevésbé tűnik szégyennek a visszafordulás, netán a GPS teljes áttervezése. Egy szakmai zárt Fb csoportban nemrég valaki azt kérdezte, hogy ki van még raja kívül pályaelhagyó. A válaszokból sok-sok kacskaringós életút rajzolódott ki, rengeteg kitérővel, sokan mertek belevágni új szakmákba, majd onnan esetleg vissza is térni, tudtak váltani és a tapasztalatokkal gazdagodva újra felvenni a régi fonalat.
Ez a zsákutcásdi most azért is jutott eszembe, mert azon gondolkozom, megpróbálom a mester szak után itt a PhD-t is. Amikor a szupervízorom megkérdezte, hogy mi a célom vele, akkor azt mondtam, hogy jól érezzem magam. Így közelebb a 60-hoz, mint az 50-hez már igazán nem szeretném megmászni az akadémikus szamárlétrát, de kitalálni egy olyan kutatást, amivel szívesen töltök még három évet, törni a fejemet, cikkeket írni, problémát megoldani és kialakítani egy új életet - legalább erre a 3 évre - ahhoz van kedvem. Persze ki kell találnom, hogy miből fogok megélni, mennyit tudok dolgozni a tanulás mellett és minden követ megmozgatni az ösztöndíjakért, de 3 évnél távolabb nem látok, bár ötleteim azért vannak 😄
Amikor 2 évvel ezelőtt kitaláltam, hogy kriminológiát fogok tanulni Glasgowban, egy kedves családtagom, nagy belém vetett bizalommal azt mondta, hogy biztosan végiggondoltam, hogy hova visz majd ez engem. Bólogattam, mégse okozzak ugye csalódást, de igazából nem sok elképzelésem volt. A gyerekek felnőttek, az egyesület, amibe sok energiát fektettem megszűnt, a pszichológiát - mint kiderült online is lehet csinálni - kézenfekvőnek tűnt a váltás, még ha nem is tudtam, hova vezet. A közvetlen teendőket láttam, a feltételek nem voltak lehetetlenek, hát belevágtam. Azért, amikor egy másik kedves családtagom azt mondta, hogy "legfeljebb majd hazajössz egy-két hónap múlva", akkor bizony berzenkedtem - magamban - kéretik egy kis bizalom, Hékás! Azt szeretném majd ÉN eldönteni, hogy mikor fordulok vissza! 😉
* Az egyirányú utcával már jobban kell vigyázni, bár a behajtani tilosnál megnézném, ki tette ki a táblát. További iránymutatásért forduljon a KRESZ kézikönyvhöz. 😄
Megjegyzések
Megjegyzés küldése