Az ügy

Jó régen nem írtam .... több, mint egy hónapja. Kb. azóta, hogy elhatároztam, minden héten egy blog-bejegyzés és hetente több kicsi a Fb oldalra. ... Pont, mint az újévi fogadalmak. 😏

Viszont most már muszáj, mert itt vagyok ismét a gyerekekkel és egész hét végén főzőcskézni fogok rájuk és ezt el kell mesélni, mert ezek a gyerekek fantasztikusak.



Ok, kezdem az elején. Néhány bejegyzéssel korábban kezdtem sorra venni, hogy mitől is kezdem  én itthon érezni magam Glasgowban. Írtam a jófej lakótársaimról, meg a kedvenc helyeimről  és ígértem a folytatást. Hát íme.

Otthon a pszichológia mellett 4 évig csináltam börtönrádiót, ami az életem meghatározó időszaka és minden nehézsége ellenére egy csodálatos korszak volt. Rengeteg nagyszerű emberrel ismerkedhettem meg, a börtönön belül és kívül, segítőkkel és fogvatartottakkal egyaránt. Ebből a tapasztalatból született az elhatározás, hogy kriminológiát fogok tanulni, ezért vagyok most itt Glasgowban. Természetes volt hát, hogy itt sem csak a magas todománnyal fogok foglalkozni, hanem próbálok közelebb kerülni azokhoz az emberekhez, akiket ez a téma húsbavág. Meg fejbe!

Tulajdonképpen azért is esett a választásom pont Glasgowra, mert itt olyan kutatásokat láttam, amik közel mennek és hangot adnak azoknak, akik tudják, mi a büntetés, akármelyik oldalán is legyenek a rácsoknak és a kutatók sem csak tévében láttak börtönt. Az egyik 3 éves kutatás pl. kicsit megfordította a szokásos kérdést és nem a szabadultak beilleszkedési képességire fókuszál, hanem arra, hogy ezt a társadalom mennyire könnyíti vagy nehezíti meg. Hogy vajon mit tehetünk mi annak érdekében, hogy ne kerüljenek újra és újra vissza azok az emberek, akik egyszer börtönbe kerültek.

Óriási érzés volt ugyanazt a hangulatot megtapasztalni, ami otthon is erőt és energiát adott. Egyszeriben egy csapat barátom lett ... - na jó, nem teljesen egyszeriben, mert azért ide is be kellett illeszkedni, de tudtam, hogy ide érdemes, mert egyet gondolunk, ugyanazt tartjuk fontosnak. Itt otthon lehetek.

A fent említett kutatásnak van egy olyan része is, ami a börtönviseltek családjával foglalkozik. Főleg a gyerekekkel. Egy csapat 13-18 év közötti kamasznak/fiatal felnőttnek biztosítanak teret arra, hogy jól érezzék magukat és hogy olyan problémákról beszéljenek, amiről másokkal nehéz. Néhány héttel ezelőtt töltöttem velük először egy hétvégét. Akkor azt próbálták megfogalmazni, hogy mi az, amit szeretnék, ha a börtön-problémával közvetlenül nem szembesülők is megértenének és ezt egy színvonalas magazínban mondták el prózával, verssel és képpel. Megtanulták a szita nyomást, rajzoltak portrét egymásról és festettek a lábukkal. A nagy röhögéseket nagy csendek váltották, olyankor tudtam, hogy most nehéz dolgokról mesélnek egymásnak.

Én ugyanis közben a krumplit pucoltam a vidéki kis kúria konyhájában, ami szerencsére a nagy ebédlőből nyílt, ahol a foglalkozásokat tartották. Három napra önkéntes szakácsnak jelentkeztem és szívmelengető volt, ahogyan egymást túllicitálva dicsérte a főztömet a 8 fiatal. Az együtt evés és a házi koszt öröme ritkán jut ki nekik. Nekem pedig ismét alkalmam volt perspektívába helyezni a saját problémáimat.

Most megint itt vagyok velük, egy másik udvarházban és az egész hetes könyvtárazás, esszéírás és -javítás után, most egy teljes hétvégén át a legmagasabb szellemi teljesítményt igénylő döntés, hogy tegyek-e még egy kis borsot a bolognaiba. ... Asszem teszek.