Érintések karantén idején

Régen történt, de nem tudom elfelejteni. A rövid jelenet minden részletét fel tudom idézni most is. A József Nádor téren ballagtam a Váci utca felé, előttem egy 6-8 fős társaság sétált beszélgetve, nevetgélve. Egyikük, egy 8 éves forma kisfiú a felnőttek kerülgetve, köztük kacskaringózva szaladgált. Az egyik nagyobb ívnél leszaladt a járdáról és a tér végéről kanyarodó autó elcsapta. Az autó lassan jött, a gyerek szinte rászaladt a kocsira, puffanás, fékcsikorgás, a felnőttek fejükhöz kapnak, lélegzet benn szakad, majd a futók startmozdulata jelenik még meg előttem, ahogy mindenki nekiindul a gyerek felé. Csak egy valaki nem! Egy nő – mint később kiderül, a kisfiú Anyukája – sikítva, fejét fogva rohan ... az ellenkező irányba. Gyereknek szerencsére semmi baja, kicsit nyilván megütötte magát és jól megijedt, Apja végig tapogatja, megölelgeti, minden rendben és az Anyáért is elszalad valaki.

Én meg döbbenten állok. Hogy lehet az, hogy nem a gyerekem felé futok? Milyen rettenetes traumák érhették, amik kiölték belőle ezt az ösztönt? Mi futott át a lelki szemei előtt? Milyen élménybetörést okozhatott esetleg a baleset látványa? Vagy ez nem is ennyire ösztönszerű? És én hogy fogok majd viselkedni hasonló helyzetben, ha lesznek gyerekeim? És hogy fogok elszámolni magammal, ha nem úgy viselkedek, ahogy hideg fejjel elvárom magamtól? Villóztak a kérdések bennem és még sokáig vissza-visszatértek.

Mióta a karantén van, nagyon sokat sétálok. Leginkább a csatornák és a Kelvin mentén szeretek gyalogolni, futni. A sétaút helyenként keskeny, mi meg nagy ívben kerülgetjük egymást, majd’ belegázolunk a vízbe. Furcsa érzés, amikor egy szülő átkormányozza a totyogósát a másik oldalára, hogy messzebb legyen tőlem. Nem tudom, hogy a gyereket félti, vagy engem, éltes korom miatt. Átvillan az is a fejemen, hogy milyen érzés lehet, amikor ugyanez egy szegényesebben öltözött, vagy sötétebb bőrű emberrel történik. A járványt kihasználva, átérezhetem azt, milyen egy kisebbség részének lenni. Többnyire persze széles és néha kicsit bocsánatkérő mosollyal és üdvözléssel jelezzük, hogy nincs ám veled semmi bajom, csak hát ez egy ilyen idióta időszak.  

Arról olvasok hogy milyen most az élet az idősotthonokban, különösen a demenciával küszködő lakóknak. Halljuk a számokat, hogy hányan betegedtek meg ezeken a helyeken. Ha nem vigyázunk, még a gusztustalan politikai felelősség-tologatásba is belefutunk: vajon a kórházakból került a fertőzés az otthonokba, vagy fordítva. Sok volt a mérgelődős poszt is, hogy hogy nem képesek megérteni az öregek, hogy értük van a karantén. De hogy milyen lehet egyszercsak hiába várni a nap, a hét legnagyobb – egyetlen? – örömét, amikor jön valaki, akinek a neve tán már nem is jut eszembe, de megölel, megsimogatja a kezem, rám mosolyog és egyszerre minden jó lesz? Legalább arra a kicsi időre. Micsoda elképesztő kegyetlenség, ettől megfosztani valakit. Az ő érdekében! A központi előírások szerint a skót otthonokban most csak akkor engedélyezik a látogatást, ha az idős ember – vagyis valakinek az apukája, anyukája, nagyija – kezelhetetlenül zavart lesz, vagy végstádiumba kerül. Laura nem volt hajlandó megvárni, hogy 96 éves Édesanyja olyan állapotba kerüljön, hogy már nem ismeri fel. Addig érvelt, míg megengedték neki, hogy meglátogassa és eltölthessenek egy még mind a kettejük számára kellemes délutánt együtt.

Az élet szélességét – ahogyan legkedvesebb barátnőm szokott fogalmazni – mindig nehezebb mérni, mint a hosszát. A minőséget, kapcsolatok örömét, az együttes élményt, a bőr a bőrhöz érintés melegségét, a fogalmam sincs melyik érzékszervemmel, de érzékelhető egy hullámhosszon mozgás különös bizsergését nehéz számokkal kifejezni és ezért szinte lehetetlen összehasonlítani a járványügyi statisztikákkal.

Hasonlóan nehéz az ebben a pillanatban jelentkező veszteséget a jósolható, később bekövetkező veszéllyel összevetni. Ki mondja meg, hogy hány most bekövetkező halál egyenlő az izoláció vagy az elszegényedés miatt támadó végső elkeseredésből fakadó, majd csak hónapok múlva megkísérelt öngyilkossággal, depresszióval? És vajon dönthetek-e a jövő reményében a jelen ellen?

Bár a mindennapokban ez a kemény döntés, szerencsére, ritkán része az életünknek, az egészségügyben nem az olasz orvosok voltak az elsők, akiknek arról kellett dönteniük, hogy kinek szavazzanak életet egy-egy lélegeztetőgéppel. Ahogy Silvia Camporesi, egy olasz bioetika professzor emlékeztet rá, a transzplantációknál gondosan megfogalmazott protokollok szabályozzák, hogy milyen sorrendben jogosultak a betegek egy-egy szervre. A kritériumok között nem csak az életkor vagy genetikailag meghatározott jellemzők szerepelhetnek, hanem akár a viselkedés is: elképzelhető, hogy egy fiatalabb ember hátrébb kerül a sorban, ha a májelégtelenségét alkoholizmus okozta. A harmadik világ szegényesebben felszerelt kórházaiban pedig egyszerűbb orvosi beavatkozásoknál is hasonlóan nehéz döntéseket kell hozniuk az orvosoknak nap mint nap.

Szeretem itt a kutyákat is. Sok van belőlük és mindegyik hihetetlenül jólnevelt. Nem bántják sem egymást, sem a gyalogosokat, de még a bicajosoknak sem kell félniük tőlük. Korábban gyakran haverkodtam velük, barátságosak és a gazdáik sem bánták általában, ha jóba lettünk – mármint a kutyákkal (is). Mostanra megtanultam, hogy nem nyújtom ki a kezem feléjük, nem adok okot arra, hogy megszagolgassák a kézfejemet, nem simogatom meg őket, mert nem tudom, hogy reagálnának erre a gazdik. Tudatosan kellett erről leszoktatnom magam, és bár viszonylag hamar sikerült, nem örültem nagyon a sikernek.

Múltkor egy 4-5 éves kislány jött velem szembe, egy könyvet egyensúlyozott a fején, nagyon figyelt rá és közben persze össze-vissza imbolygott az úton, Anyukája már mögöttem. Aztán a kislány megbotlott és én nem nyúltam utána!!! Nem esett el, ügyesen lekapta a fejéről a könyvet és az Anyukája után szaladt én meg ott álltam bénultan.

Lassan nyílnak a boltok, iskolák, éttermek. El kell majd döntenünk, hogy miben térünk vissza a korábban ’normálisnak’ vélt viselkedéshez. Érdemes lesz ehhez megvizsgálni, nem csak azt, hogy milyen viselkedés veszélyezteti az egészségünket, de azt is, hogy mik azok, amelyek a pszichés jóllétünk biztosításával erősíthetik az ellenállóképességünket is.