(Cs)alagút - (Csal)agút

Begurultunk a vonatba. Az előttünk levő dzsip
mögé fogunk besorolni, majd a keretekben
lehúzzák a redőnyöket 

Nem akartam a csalagúton keresztül menni. Idegenkedtem tőle. Általában nem sok dolgom van a Félelemmel, ritkán nehezíti az életemet, de valahogy a hosszú alagút a tenger alatt rossz érzéssel töltött el. Nyilván hozzájárult ehhez, hogy szinte semmit nem tudtam róla - a linket is, amit fentebb betettem, csak most olvastam el - emlékeztem viszont egy tűzesetre, amiről annak idején olvastam és tán még videót is láttam. Hogy nem sérült meg komolyabban senki a 3 tűz-esetben a 25 év alatt az nem maradt meg, gyanítom, hogy nem is nagyon hangsúlyozták ezt a híradások. Megmaradt viszont a látvány, valószínűleg inkább egy katasztrófafilmből, ahogy a lángok a fejvesztetten és reménytelenül menekülő emberek kétségbeesett arcára rajzolnak pokolbéli mintákat egy sötét és szűk alagútban.

Ehhez kapcsolódott az a téves képzetem, hogy - mondjuk egy komp balesete esetén - mégiscsak jobb és több túlélési eséllyel kecsegtet a (pokoli hideg és hatalmas hullámokká korbácsolt tenger-) víz. Úszni ugye tudok (leginkább medencében és a Balatonban) és hiába jártam parázson anélkül, hogy megégettem volna a talpam, a tűz mégis sokkal kevésbé tűnik megszelidíthetőnek. Az én számomra!! Azt kevésbé tudom elképzelni, hogy megfagyok a vízben, vagy végképp maga alá teker egy hullám és a mélybe húz annyira, hogy azt sem tudom, merre van a fent és a lent ... pedig - most, hogy ezt leírtam - erről is van élményem: Mexikóban egy hullám úgy forgatott meg, mint egy dühös mosógép, Korfun meg olyan hatalmas hullámok dobálták a kicsi motorosunkat, hogy könnyen lehetett volna belőle 2 családi katasztrófa. Mégis! Valahogy ezek a történetek inkább izgalmas, túlélő történetté íródtak - írtam őket - az életemben, és nem kapcsolódik hozzájuk félelem. A tűznél viszont még a levegő is barátságosabbnak tűnt nekem, még egy repülőgép baleset esetén is. (Tekintsünk most el attól, hogy egy repülőgép baleset is általában tűzzel kezdődik 😀)

Bejárat a buszokat, kocsikat szállító vonatba

Talán nem is a három elem - tűz, víz, levegő - összehasonlításában kell keresni a megoldást, sokkal inkább a bezártságban. A busznak abba a kis csőbe kell bekormányoznia magát, ami a vonat és ha jól sikerül, akkor a két oldalon marad szűk fél-fél méter. Előtte és mögötte meg kb 2-2 méter a következő vas-zsilipig, amit indulás után lezárnak.
Volt tehát ez a rossz érzés, de mivel nem volt más opció, így az úti-készülődésben mindez elfelejtődött egészen addig, míg a London-Párizs éjszakai járattal valamikor éjfél után oda nem érkeztem a bejárathoz.
A sofőr beügyeskedte a buszt a kaszliba, én pedig elkezdtem érezni, hogy nő a Félelem. Annyira, hogy - ha akarnám - egészen helyes kis Pánik is alakulhatna belőle. A levegő érezhetően elkezdett fogyni, egyre melegebb lett és egyre büdösebb. Nem csoda, huszonegynéhány ember hortyogott, szuszogott a hátam mögött. aztán a busz elkezdett imbolyogni anélkül, hogy látni lehetett volna, hogy mitől én meg elkezdtem émelyegni.

Mindig is szerettem, amikor egy megváltozott tudatállapotról, a leghitelesebb forrásból, saját beszámolót olvashatok, úgyhogy amint egyre nehezebben szedtem a levegőt és a vállam alatt is elkezdett szúrni, elhatároztam, hogy leírom az érzéseimet. Igenám, csakhogy - lássatok csodát! - amint elkezdtem pontosan megfigyelni magam és le is írni az észrevételeimet, a Félelem elkezdett elolvadni. A buszban változatlanul büdös volt az a kevés levegő, úgyhogy csatlakoztam azokhoz, akik kiszálltak és a busz előtti néhány négyzetméteren töltötték az átkelés 25-30 percét. Itt a vonat kicsi (20x30cm) ablakán annyit lehetett látni, hogy kb 20 cm-rel arrébb vágtat el melletünk az alagút fala. Ez is megnyugtató volt, ettől elmúlt az émelygésem is, aminek neurológiai alapja szerint a vonat zötykölődésének testi érzete megerősítést kapott a vizuális élménytől, vagyis megszűnt a diszkrepancia a két jel között - még akkor is, ha nem sok mindent lehetett látni - és megszűnt a semmihez nem köthető busz-imbolygás okozta rossz érzés. Ugyanez figyelhető meg a hajókon is, amikor a kabinban rókáznak a legtöbben és a hajósok azt javasolják, hogy nézzünk a távolba, legyen egy viszonyítási pontunk, vagy hogy a buszon - aki erre érzékeny - az ne olvasson, hanem nézzen kifelé. A neurológiai hatáson kívül egy bár hamis, de jól használható kontroll érzet is bekapcsolt: ha látom, hogy mi történik - száguldunk egy alagútban - akkor eggyel több esélyem van arra, hogy a 'sorsomat a kezembe vegyem', mint amikor fogalmam sincs arról, hogy mi történik. Még egy érdekes megnyugtató mozzanat volt. Belehallgattam azoknak a beszélgetésébe, akik szintén kint álltak a busz előtt és az, hogy elmélyülten érveltek valami komoly témában, szintén a kontroll és a normalitás érzését erősítette. Utazunk békésen és közben megváltjuk a világot. 

Nem tudom, mi lett volna, ha belepörgetem magam a Pánikba és egy sokkal kevésbé reflektív állapotban próbálom ezeket a technikákat. Gyanítom, hogy sokkal nehezebb dolgom lett volna. Az ugyan izgalmasabb lett volna 😃, de az egyik legfontosabb teendőnk, hogy jól megfigyeljük a problémát és már akkor, amikor még csak közeledik, hadrendbe állítsuk ellene csapatainkat.

A vissza úton már nyoma sem volt a félelemnek vagy testi rosszullétnek, pedig a buszban épp olyan
büdös volt. 



A Csalagútró itt lehet magyarul, itt meg angolul többet olvasni.