Amikor hazamegyek ...

... megfigyelem, hogy tényleg kevesebbet mosolygunk-e otthon. Az eddigi 'felméréseim' 😀 szerint, tényleg. Múltkor mindenféle bajom volt megérkezéskor a reptéren, a metrón és mindenki annyira készséges volt, többen kérés nélkül is segítettek én meg nem győztem hálálkodni és vigyorogni, mint a vadalma ... senki nem mosolygott vissza.



... már előre jól beosztom az időmet, hogy minden barát beleférjen és a család se maradjon ki, de így is mindig elmaradok egy beígért sütivel, kaláccsal kedvenc levessel vagy épp mozizással.

... mindig elfelejtek buszjegyet venni és leküzdve a fiatalkori hajlamaimat a lógásra, mindig odamegyek a buszvezetőhöz, a kikészített pénzzel. Kb 10-ből 7-szer nincs jegy, csak régi van, sietünk, vagy egyszerűen csak legyint. Múltkor az éjszakain az ellenőrök is előzékenyen intettek egy ülőhely felé. Most vagy nagyon öregszem, vagy ...

... megállapítom, hogy milyen elképesztően mázlista vagyok. A Tabán pont olyan gyönyörű, mint a Kelvingrove park és a kilátás onnan a glasgow-i egyetem csipketornyára, épp olyan fenséges, mint a a másikból a várra. És mind a kettő pontosan 3 percre van a két lakhelyemtől.

...  dugig töltekezem baráti beszélgetéssel, mosollyal, bíztatással, elismeréssel, az emléküket meg elteszem, mint pléhdobozban Nagyanyó linzerét, szűkösebb napokra idekintre ...