A Példakép

Fotó a  Los Angeles Times emlékcikkéből Oliver Sacks-ról
(Elena Seibert / Knopf Publicity)

Mindig úgy tekintettem rá, mint példaképre, még ha ennek a szónak van is némi kellemetlen visszhangja az úttörő őrsből. A kommunista harc hős mártírjai ma ifjúságunk legjobbjainak példaképei - írja példaként a Magyar Nyelv Értelmező Szótára. (Nem kéne már frissíteni?) De a többi stimmel: Olyan személy, aki cselekvéseivel, magatartásával, életével példát ad, mutat, aki méltó a követésre. Talán tőle olvastam a legtöbb könyvet; a tudományos könyvek szerzői közül biztosan és mindig elvarázsolt az embersége.


Oliver Sacks (1933 - 2015)

Az első könyv, amit olvastam tőle a The Man who Mistook his Wife for a Hat (A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét) volt. Egy kötetnyi esetleírás - de már nem is jól mondom, mert a könyvei soha nem esetekről szólnak, hanem mindig emberekről, akik súlyos neurológiai problémákkal küzdenek. Mélységes megértés, empátia és optimizmus burkolt be, mint valami nagy meleg takaró, amikor ezeket a történeteket olvastam, olyan emberekről, akik elképesztő nehézségekkel küzdenek az élet legegyszerűbb, a legtöbb ember számára figyelemre sem méltó feladataiban. Christina (The Disembodied Lady) például egy egyszerű operáció előtti antibiotikum hatására elveszíti a "hatodik érzékét". Nem a spiritualitásra és még csak nem is általában a tudatra gondolok, hanem a konkrét érzékszervhez nem köthető testérzékelésre, a propriocepcióra. Ez segít abban, hogy ott vakarjuk meg, ahol viszket, hogy anélkül is tudjunk járni, hogy néznénk a lábunkat és minden lépést "kimérjünk", vagy hogy egyszerűen ülni tudjunk, a megfelelő pózban tartsuk a testünket és ne essünk le a székről. Christina nem érzi a testét, minden végtagja idegen, "mintha a testem vak és süket lenne saját maga felé... nem érzékeli önmagát" mondja. Ha nem látja, akkor nincs is tudatában, hogy a keze "vándorol", hogy cél nélkül kaszál. Vagy a kötet címadó történetét adó idős zenetanár, Dr P., aki nem csak az arcok tulajdonosát nem ismeri fel, de azt sem, hogy azok arcok, így eshet meg, hogy összekeveri a felségét a kalapjával, miközben zenetanári munkáját tökéletesen el tudja látni. 

Nehéz történetek is lehetnének ezek, de mindegyikből valami olyan mélységes emberszeretet árad, ami nem a fogyatékot, a hiányt, hanem azt tudja megmutatni, hogy milyen - nagyon más - de mélyen emberi és teljes életet élnek ők is. Egyik kedvenc részletem a jelenet Dr P-vel, aki tökéletesen felismeri a mértani formákat 2 vagy akár 3D-ben, még a dodekaéder sem tud rajta kifogni, sőt a rózsát is, amit Sacks mutat neki, megpróbálja mértani fogalmakkal leírni, mert halvány fogalma sincs, hogy mi lehet az, egészen addig míg a neurológus azt nem javasolja, hogy szagolja meg. Ezen kicsit csodálkozik, elvégre minek szaglásszon az ember mértani formákat, majd felragyog az arca, és már énekel is valami "rózsásat", ha jól emlékszem.

A kedvenc történetem az elképesztő matematikai képességekkel, de nem sok más intellektuális készséggel megáldott ikerpárról szól, akik az otthon kertjében ülve prímszámokat mondanak egymásnak. Mintha egy tavaszi mezőn a legszebb virágokat válogatnák ki egymásnak - mondja róluk Sacks. 

A csodálatos az írásaiban, hogy úgy tudja megjeleníteni ezeket az embereket, hogy az olvasóban ne szánalom, hanem elfogadás és elismerés ébredjen irántuk. 

Most végre az önéletrajzát olvasom, On the Move (Mozgásban) és valami nem fér a fejembe.  

Tudtam róla, hogy - Amerikában egyáltalán nem meglepő módon - freudi pszichoanalízisbe járt, de nem tudtam, hogy hetente kétszer, ugyanahhoz a terapeutához, több mint 45 éven keresztül, egészen haláláig. Én nem vagyok analitikusan orientált - ahogy ezt pszicho körökben szokás mondani - és ez a hosszas kezelés (?) mélyen elgondolkoztatott. Vajon min dolgoztak? Voltak - neki és a terapeutájának - terápiás céljaik, amire "szerződést" kötöttek? Vagy csak általában az önismeret? Megpróbálni megítélni, hogy volt-e változás, nyilván badarság lenne, hiszen nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha nem jár terápiába. Mégis elgondolkoztat, hogy szorongása mindennapi társas helyzetekben, amiről azt mondja, hogy "fájdalmasan szégyenlős voltam egész életemben", mennyire járulhatott hozzá, hogy első párkapcsolata 76 éves korában kezdődött és haláláig tartott, 35 éven át hosszabb-rövidebb, vagy alkalmi szexuális kapcsolata sem volt és homoszexualitását csak a halála után megjelenő, utolsó könyvében - ebben, amit olvasok - vállalta fel.

Persze, amikor Sacks kamasz volt, Angliában még bőven büntetendő cselekedet volt a homoszexualitás. Turing például, a háborús hős, kódfejtő, akit szexuális kapcsolata miatt kémiai kasztrálásra ítéltek, '52-ben lett öngyilkos és Sacks-ot a családja is elítélte irányultsága miatt. Ez is egyik oka volta annak, hogy Amerikába költözött. Szégyenlőssége azonban később, a szabadabb időkben is megakadályozta, hogy ismerkedjen.

Lehet, hogy ez a "fájdalmas szégyenlősség" neki nem volt probléma és a terapeuta - ahelyett, hogy a társadalmi elvárásoknak megfelelően ezt a témát is körbejárta volna - a Sacks számára fontos kérdésekre koncentrált? Ez elméletileg elképzelhető és ebben az esetben én mélyen egyet tudok érteni a terapeutával ... de az önéletrajz nem ezt mutatja. Hogy egyedül is lehet tartalmas és mély, érzelmi kapcsolatokat sem nélkülöző életet élni - rengeteg barátja volt, akikkel rendszeresen levelezett, gyakran látogatta őket, utazott együtt velük - azt jól bizonyítja egész életműve.

Mégis. 82 évesen ezt írja kapcsolatáról Bill Hayes-szel: " Néha úgy tűnik, mintha az élettől bizonyos távolságra éltem volna. Mindez megváltozott, amikor Billy és én egymásba szerettünk."