A börtön az csak börtön, akárhol is van ... vagy?

Egy régi kép a Rács Fm rádiósairól. Vác 2014

A blog leírásában azt ígértem, kriminológiáról is írok, elvégre az hozott ide Glasgowba*, de eddig tán még egy poszt sem szólt igazán erről. No, most akkor pótlom.

A fenyegető szögesdrót és égbe meredő betonfal mintha csak délibáb lett volna a tengerpart kékje előtt, ahogy belépünk a börtön kapuján. Költői, mi? És ez még csak a kezdet! J A családi váró, aminek berendezését és játékait akármelyik óvoda megirigyelhetné, elhagyottan áll. A megszorítások ezt a programot érintették elsőként. Tágas terek, tiszta fehér, napsütötte sárga és halvány narancs folyósókon vezet az útunk, a hatalmas ablakokon át a tengerre látunk. A beléptetési rendszer és a sok-sok biztonság zsilip persze emlékeztet arra, hogy hol is vagyunk és a zárkák vas ajtaját is csak kevéssé szelídíti a halvány szürke szín. Mégis, van levegő, nem nyomaszt az egyen-szürke és nem facsarja az orrot a jellegzetes, olcsó menza, fertőtlenítő és öltözőszagból mixelt börtönszag sem. A Media Unit-hoz vezető utolsó folyósót már vagány grafiti díszíti, a videó-rádió stúdiót pedig egy kisebb TV adó is jó szívvel fogadná. A börtön tervezésében a későbbi parancsnok is részt vett és így közvetve az a civil egyesület is, akinek köszönhettem ezt a látogatást. A megállapodás az volt, hogy a börtön berendezi és felszereli a média blokkot, az egyesület pedig pénzt szerez a működtetésre és biztosítja a folyamatos képzést, támogatást és a háttéranyagokat a börtönrádió zavartalan működéséhez. A Conair 6 éve, a börtön megnyitása óta, működik és meglepően hasonló problémákkal küzd, mint a Rács Fm annak idején Vácott.

A péntek, amikor én ott jártam, a szabad rádiós, tv-s foglalkozás napja. A résztvevők a korábban felvett anyagokat szerkesztik. A hét többi napján strukturáltabb munka folyik – rádiós képzés; zeneszerzés, mixek, élőzene felvétel; a női fogvatartottak foglalkozása; videós képzés és -felvétel. Ma kevesen vannak. A tomboló vírus mellett a szokásos okok, ami miatt bármilyen börtönprogramot nehéz tervezni, itt is ugyanazok: beszélő, váratlan áthelyezés, büntetés, bírósági tárgyalás. A zenedobozban két angol srác bohóckodik, a saját zenéjüket rakják össze, az egyik gépnél, fülessel a fején egy idősebb skót ír hosszú-hosszú levelet. Arca jobb felére hegek rajzolnak „Glasgow-mosolyt”. Tikel, talán ideget is ért a bal kezes késelő. Örömmel veszi, hogy megzavarjuk. Odaülünk hozzá: az egyesület segítői, egy börtöntiszt és én, de a prímet egy huszonéves benti srác viszi.

D. mesél! És mesél és mesél! Beszélőkről, amikor egyik térdén egyik, a másikon a másik unokahúga ül, verekedésekről, amik elkerülhetetlenek, ha 500 embert zárnak össze, a börtönökben tomboló biofűről, hogy miket tudnak emberek művelni a hatása alatt és milyen ijesztő, hogy a kontrollvesztés tökéletes, mert egyáltalán nem emlékeznek arra, hogy mit csináltak, mit mondtak. Összehasonlítja más drogokkal, ami – nyilvánvalóan – szintén jelen van a börtönben és elmeséli, hogy szokott le a biofűről segítség nélkül. A majdnem önkívületi állapotban töltött négy napról. Közben persze a tiszt is velünk beszélget és nem csinál úgy, mintha baromira meglepődne. Minek tagadni azt, amit mindenki tud? 

És akkor itt következne a nosztalgia. Hogy mennyire hasonlított ez a látogatás – minden elképesztő külső különbség ellenére – ahhoz ahogyan mi a Rács Fm rádiósaival beszélgettünk. Hogy milyen Déjá vu érzésem volt. Hogy a high tech környezet ellenére mennyire hasonló problémákkal küzdenek ezek a srácok és azok, akiket én ismerhettem meg a magyar börtönrádió kapcsán. Hogy mennyire látszott, milyen fontos a kintiek látogatása, hogy megoszthatják a küzdelmeiket és elmondhatják, hogy próbálnak úrrá lenni az indulataikon, a szenvedélyeiken. Mert minél többször mondják el, minél többen hiszik el nekik, hogy képesek rá, annál inkább fogják ők is elhinni magukról! Márpedig anélkül, hogy elhinném magamról, hogy változni tudok, nincs esélyem!

De a nosztalgia helyett most inkább az otthoni helyzet jut eszembe. Hogy Orbán Viktor felháborítónak tartja, hogy fogvatartottak azért kapjanak törvényesen megítélt kártérítést, mert embertelen körülmények között kellett élniük. Hogy éveken át a WC mellett kellett enniük, aludniuk, 4 négyzetméteren intézni az összes szükségletüket, 2-3-6-8 társukkal egy légtérben. Milyen állapotban jön ki egy ilyen helyzetből bárki? Elnéztem ezt a srácot a Grampian börtön nyugalmában és tágas tereiben. Két és fél órán át beszélt szinte megszakítás nélkül. Ha valaki átvette tőle a szót, érdeklődéssel figyelte, de a lába abban a pillanatban elkezdett táncolni. Elképzeltem, hogy (nem) tudták őt lekötni egy iskolai órán, hogy milyen elképesztően sok segítségre lesz még szüksége, hogy megvalósítsa, amit tervez. Még ebben a környezetben is.

Azt kéne már végre megérteni, hogy akiket bezárunk, azok hosszabb-rövidebb idő után kijönnek! Nekünk meg el kell dönteni, hogy mit szeretnénk: állatoknál rosszabb helyzetben tartott, a világra mérges emberek próbáljanak új életet kezdeni, anélkül, hogy bármiféle új stratégiát adnánk a kezükbe a régi és új problémák megoldásához, vagy olyanok, akiknek valami esélyt is adunk? Mert kijönnek és csak probléma lesz: se pénz, se lakás, se munka, se család. Csak a cinikus bíztatás, hogy na ezt old meg, ha tudod. Mintha egy magasugrónak, aki leverte a lécet, edzés helyett összekötnénk a lábát, hogy na gyerünk, most próbáld meg!

Ha már nem tudtuk megakadályozni, hogy elkövessék a bűncselekményt, mert a szociális, oktatási és a pszichés háló nem fogta fel őket, akkor most kell pénzt és energiát fektetni iskoláztatásba és pszichés, szociális támogatásba! Nem csak miattuk, hanem a jövendő áldozatok miatt. Hogy minél kevesebb újabb áldozat legyen!.Kivéve, ha a „naugyehogymegmondtam!” meg a „kutyából nem lesz szalonna” jóleső fennsőbbsége a cél.

A támogatás pedig úgy kezdődik, hogy emberhez méltó körülmények között, emberhez méltóan bánunk mindenkivel, ha azt akarjuk, hogy a jövőben emberhez méltóan viselkedjen.

A kárpótlások kifizetésének berekesztése pedig nem csak törvénytelen, hanem ostoba is. Ebből a pénzből el lehet indulni a beilleszkedés, a tisztességes élet útján. Ahhoz pedig, hogy ne kótyavetyélődjenek el ezek a pénzek, segítséget lehetne adni azoknak, akiknek nincsen ehhez tudásuk. Mert mikor is tanulták volna meg? Ehhez fel lehetne használni a pártfogói hálózatot, hogy valami konkrét, használható tudást adjanak át a szabadultaknak, hogy a sok visszaesőből inkább sikertörténetek kerekedjenek. Lehetne!! 

*kriminológia mester szakot végzek épp a Glasgow-i Egyetemen