Okosan félni ... és akkor most mit csináljak?

Ezt a 'remek' megoldást egy kínai fotón láttam :-D 

A Félelem talán az egyik leggyakoribb probléma, amivel a szakmámban – jut eszembe, nem csak pszichológusként, de bimbódzó ;) kriminológusként is – legtöbbet foglalkozom. Különböző Félelmekkel kell megküzdenünk életünk során: a sötétségtől, az egyedül léttől, a különböző rangú és rendű sikertelenségtől, az egyedül maradástól, a céltalanságtól vagy a haláltól, hogy csak néhányat említsek azok közül, amikkel nap mint nap szembesülök a munkám során. Az exisztenciális pszichoterápia tán legismertebb, remek tollú, még mindig praktizáló pszichoterapeutája, Irvin D. Yalom négy nagy csoportba osztotta az emberiséget foglalkoztató alapvető aggályokat: halál, elszigetelődés, céltalanság és szabadság. Izgalmas ez a felosztás, de erről majd máskor. 

Miután nevet adtunk és jól körülírtuk az adott Félelmet, aminek a csökkentése lehet a terápia célja, gyakran kérdezem meg a hozzám fordulókat, hogy mennyi Félelmet szeretnének megtartani az életükben. A válasz persze gyakran az, hogy semmennyit, mehet mind a kukába, hiszen annyira megnehezíti az életet. Amikor aztán kicsit jobban szétszálazzuk a kérdést, akkor kiderül, hogy nem olyan nagy baj az, ha néha van bennünk egy kis Félelem, mert ez még a gondolkodás előtt meg tud minket óvni bizonyos veszélyhelyzetektől. Nem lépünk le pl. a járdáról, nem ugrunk bele kétséges kapcsolatokba, helyzetekbe. Egyszóval, a Félelem módjával adagolva, kis mennyiségben csepegtetve nem árthat.

Én magam viszonylag békességben vagyok a Félelemmel, nem nagyon zavarjuk egymás köreit. Bizonyos helyzetekben megpróbálom kézenfogni, hogy ha már ott settenkedik körülöttem, akkor menjünk inkább együtt, legalább nem tud meglepni. Máskor meg elképedek, hogy milyen sok ember életét igazgatja azok között is, akik nem járnak emiatt pszichológushoz. Ezért is eshetett meg – hogy magyarázzam a bizonyítványomat – hogy a koronavírus világjárványt – mert sajna az – nem vettem elég komolyan. Pánik, amit az unatkozó média jól felfúj. Ahhoz bezzeg ért! –puffogtam. Józan családtagom és néhány megbízható és részletes cikk azonban rádöbbentett, hogy bár a pánikkeltés valóban súlyosbítja a helyzetet, egy kis adag Félelem most elkél. Pont annyi félelem, ami betarthatónak és betartandónak ítéli a szigorú intézkedéseket. Egy kicsi szorongás, amitől nem felejt el az ember kezet mosni és amitől otthon marad.

Munka

Pszichológusok között már felmerült, hogy mikortól váltanak át online terápiára, nekem ez könnyű, eddig is többnyire ezt csináltam, mostantól – egy ideig – csak ez lesz. Hogy mennyi az ’egy ideig’ az leginkább attól függ, hogy hol milyen rendelkezéseket hajlandók meghozni és mi mennyire vagyunk együttműködőek.

Nagyobb bajban lesznek azok, akiknek nem lehet a munkáját online-ra állítani. Rengeteg idénymunkást, illetve a vendéglátásban és máshol, szerződéssel dolgozót fog nagyon érzékenyen érinteni a bezárkózás. Nekik a tartalékaikra és a kreativitásukra lesz nagy szükségük.

Most beszéltem egy kedves kliensemmel, aki már felkészült arra, hogy ha elküldik a munkahelyéről, akkor mihez kezd. Már egy ideje spórol, a szabadnapjaival éppúgy, mint a pénzével és végiggondolta, hogy milyen munkákat tud elvállalni a karantén helyzetében is, ami pénzt hoz és elfoglaltságot jelent. Ő kertészkedést és takarítást tud vállalni, a vendéglátósi szakképesítésével kevésbé lesz most kapós.

Család

Néhány évvel ezelőtt, amikor nagyon közelinek éreztem a háborút, akkor elgondolkoztam rajta, mit csinálnánk, hova mennénk*. Igen, tudom, néhány napja még én is frászt kaptam volna egy ilyen összehasonlítástól, de a két helyzet követelte döntések között van némi hasonlóság. Akkor még a gyerekek is kiskorúak voltak, nyilvánvaló volt, hogy együtt tart a család. Most is jól esett, amikor a kisebbik – ámbár már nem picinyke lányom – azt mondta, hogy de hát, ha baj van, akkor együtt kell legyen a család. Ebben a helyzetben nem biztos.

A mi szűk családunk fele Budapesten, másik fele Skóciában él. Viszonylag gyakran jövünk-megyünk, az egyetemi szünetekhez és más ügyekhez igazodva. Végig kellett gondolnunk, hogy kinek mire lesz szüksége és azt hol kapja meg leginkább. Érdemes-e hazajönni, vagy a kisebb pánikkal és nagyon szervezettséggel kecsegtető Glasgowban maradni? Kinek, hol elviselhetőbb a bezártság? Kinek van nagyobb esélye, hogy beteg is lesz? Az egészségügyben dolgozó családtag kapjon támogatást, de ne hozza haza, ne adja át a legidősebbnek a vírust! És végül a döntéseket mindenki fogadja el és béküljön meg a kompromisszumokkal ... Hogy aztán két nap múlva új döntéseket lehessen hozni, mert ki tudja, holnapután nem törlik-e a járatot, elvégre akármi is van, akárhol is vagyunk, mi együtt vagyunk.

Egyén

És mindeközben maradjon élet! Én magamnak azt fogadtam meg, hogy nem hagyom, hogy a téma megakadályozza a munkámat és a kedves tevékenységeimet. Mivel nekem épp a legfőbb feladatom most az írás, semmi mentségem nincs, ha ezt elhanyagolom. Mi is lehetne kedvezőbb ilyenkor, mint egy jó kis karantén. Amúgy is el akartam vonulni egy-két hétre írni. Persze ez nem így megy, nehéz a pillanatról-pillanatra változó híreket hátrahagyni, nem megosztani a tapasztalatokat és gondolatokat a közösségi média csatornáin. De a karantén elrendeléséhez hasonlatos szigorúsággal fogok magamban is eljárni, hogy drasztikusan csökkentem a hírek és kommentek olvasgatását és az agyatlan szörfölést. A közösségi médiát meg inkább a kénytelenül megritkult személyes kapcsolatok pótlására használom. Itthon pedig megvarrom a huzatot a fotelre, miközben nem híreket, hanem zenét fogok hallgatni. ... Legalábbis ez a terv! 😉

*mert mennénk, ahogy a menekültek is, útlevéllel, vagy anélkül, legálisan vagy illegálisan, hogy biztonságba kerüljünk!!