Ez normális?!?

A pszichológusnál beszélgetés közben gyakran elhangzik a segítséget kérők szájából, hogy „egy normális családot szeretnék” vagy épp, hogy „ahogy mi élünk, az nem normális” és kicsit csodálkozva néznek a terapeutára, amikor az visszakérdez, hogy pontosan miben is állna ez a normális élet. Pontosan hogy is néz ki egy normális család, párkapcsolat és a nagybetűs Élet? Hiszen – gondolják – ezt mindenki tudja, sőt mindenki ugyanúgy tudja.

Régebben talán ez így is volt és zártabb közösségekben bizonyos szintig még mindig így van. A közösség meghatározza, hogy számára mi az elfogadható viselkedés, mik a köszöntés, az érintkezés formái, kinek a szava számít többet, hogyan oldunk meg konfliktusokat és mik azok a viselkedésformák, amik egyértelműen kizárják az elkövetőt a csoportból. Ez utóbbi cselekedeteket ítélik aztán nem normálisnak.

A legtöbb embernek viszonylag könnyű volt eligazodni a világban, amíg a szabályoknak egy egységes rendszere irányította az életüket. Egy igazi nőnek első a család; az anyagi biztonság megteremtése a férfi feladata; a férfit a hasán keresztül kell megfogni; az okos nő sosem helyezi a férje elé a gyerekeit, és így tovább. Manapság azonban egymásnak ellentmondó elvárások kereszttüzében éljük az életünket, illetve a korábban egyedül normális megoldásról kiderülhet, hogy csak egy a sok közül és talán nem is a legmegfelelőbb. Ilyenkor nincs mit tenni, el kell dönteni, hogy melyek azok az értékek, amelyek esetleg egész gyerekkoromat meghatározták, mostanra azonban mégsem érzem annyira érvényesnek. Ahogy kinyílik a világ egyre többféle élet és viselkedés válhat elfogadhatóvá, ami lehet felszabadító, de bizonytalanságot is okozhat. Ilyenkor kapaszkodunk rég bevált igazságokba és minél bizonytalanabb valaki, annál erősebben ragaszkodik olyan életformákhoz is, amelyekben nem érzi magát jól. Gyakran nehéz eldönteni, hogy azért érzem magam rosszul, mert nem sikerül megvalósítanom a saját elképzeléseimet, vagy azért nem sikerül a megvalósítás, mert a célok nem is az enyémek, így valamilyen rossz érzés mindig az útjába áll az előrehaladásnak.

„Olyan ez, mintha egy útjelzőtáblával sűrűn telerakott útvonalon vezetnék,” – mondta egy középkorú nő, aki a saját útját próbálta megtalálni, amikor a gyerekei már annyi idősek voltak, hogy nem igényelték az állandó figyelmet. ”Csak éppen a táblák ellentmondanak egymásnak, vagy olyan gyorsan követik egymást, hogy az útra már nem is tudok figyelni. Arról nem is beszélve, hogy a táj szépségét élvezni már sem energiám, se időm nem marad.”