Titok a családban

 Kislányom és óvodástársa, Gergő, időnként magukra csukták a gyerekszoba ajtaját és közölték, hogy nekünk felnőtteknek oda most tilos a bemenet. Ha érdeklődtünk, hogy ugyan miért, a válasz csak annyi volt, hogy Titok! Persze mindannyian tudtuk, hogy mit csinálnak, de ők is tudták, hogy ez magánügy, ami csak kettejükre tartozik és különben sem jó, ha megzavarják ilyenkor az embert. Szerencsére mindkét család egyetértett abban, hogy az ovisok is megérdemlik az egészséges erotikát, így a titok titok maradhatott anélkül, hogy ez bárkinek gondot okozott volna.

Hasonlóan probléma mentes lehet a kamaszlány – vagy fiú – naplója, amibe senkinek nincs bepillantási joga, ahogyan az is természetes, hogy egy levelet – érkezzen az felnőttnek vagy gyereknek – csak a címzettje olvashat el.

Ezek a titkok arról szólnak, hogy mindannyiunknak jogunk és szükségünk van egy személyes térre, aminek a szabadsága egy kicsit nagyobb, mint amit a családi és társasági normák meghatároznak. Ahol egy kicsit jobban elengedhetjük magunkat és a fantáziánkat. Akinek megvan – mert szabadon meg lehet – ez a tér, az sokkal szívesebben mondja el szülőnek és társnak is a gondolatait, dilemmáit. Csak legyen, aki meghallgatja! Azt, amit ő szeretne megosztani. Még a kamaszok is előbújnak néha a szobájukból, ha nem a szemrehányás várja őket elvonulásuk és titkolózásuk miatt.

Ezek a mindennapi titkok egy alapvetően bizalomra épülő családban nem okoznak nagyobb fennakadást, hiszen mindenkinek tudomása van róluk, ha a tartalmukat nem is ismerjük. Más azonban a helyzet azokkal a titkokkal, amelyeknek már a létezése is titok. A titoknál kevés nehezebb súly van, ráadásul úgy kell cipelni, hogy még csak észre se vegye senki a terhünket. Embert próbáló feladat és a legtöbb esetben hiábavaló. Ugyanis az a bizonyos csontváz a szekrényből nagyon gyakran a nyakunkba zuhan.

Így volt ez Katáéknál is, ahol 15 évig élt úgy a 4 gyerekes család, hogy az Anya féltve őrizte az egyik gyerek származásának a titkát. A legnagyobb lánynak ugyanis nem az volt az Édesapja, akit az egész család annak gondolt. A másfél évtized alatt az anya olyan hermetikusan zárta el a titkot magában, hogy arról a lány apján kívül senki nem tudott. Inkább nem került senkivel olyan baráti viszonyba, hogy felmerülhessen egy bizalmas beszélgetés, ahol meginoghatna. Ezzel persze alaposan el is szigetelte magát. Közben otthon a helyzet egyre tarthatatlanabb lett. Az Anya és az egyre nehezebben kezelhető kamasz lány között mindennapossá váltak a veszekedések és egy ilyen alkalommal egyszer csak kirobbant a titok. El lehet képzelni, hogy micsoda válságba került ezek után a szülő és gyereke közti kapcsolat. Az „álságos hazug” a legenyhébb jelzők között szerepelt ettől fogva a lány szótárában és bármiféle rendszabályozás teljességgel lehetetlenné vált, „hogy veszed a bátorságot, hogy TE magyarázz nekem!” jött a válasz minden próbálkozásra és a hosszú évek alatt felgyűlt lelkiismeretfurdalás miatt az Anya ezt jogosnak is tartotta.

Patthelyzet alakult ki, amelyben már a nagylány kollégiumi sőt intézeti elhelyezésének a lehetősége is felmerült. Ekkor kerestek fel és nagy kirohanásokkal és elbliccelt terápiás alkalmakkal, de megkezdődött a családterápia, aminek célja a bizalom visszaszerzése volt. A család minden egyes tagja hihetetlen erővel és akarattal küzdött a békéért és bizalomért és az eredmény nem is maradt el. A hatalmas erőfeszítésen kívül főleg azért, mert a szeretetnek egy olyan nagyon biztos alapja volt, amire építeni lehetett. Vissza lehetett emlékezni a veszekedések előtti szép időkre, a bizalommal teli együttlétekre. Számomra is felemelő volt megtapasztalni ahogy újra láthatóvá válik az a nagyon erős kötelék, amely ennek a családnak a tagjait összekötötte.

Mint a vágtató tavaszi szél úgy söpörte ki a sok, megmagyarázhatatlan rossz érzést és feszültséget a családban az igazság kimondása. Jó sok mindent felborított út közben, amit a helyére kellett tenni, de a nagy takarításban aztán nem maradt semmit a sarkokban vagy a szőnyeg alatt. Megtisztult a levegő.

Persze mint semmi másra sem, erre sincs recept. Nem biztos, hogy a teljes őszinteség mindig és mindenkinél a legjobb megoldás. Monica Csango a norvég dokumentumfilmes, Nagyapja legendáját és eltűnésének titkát kutatta Örökké tiéd című filmjében. Magyarországon élő Nagyanyja elbeszélése szerint az ő szerelmük a világirodalom legnagyobb érzelmeivel mérhető csak, amelynek csak a halál vethetett véget, így a második világháború utáni kutatás eredménytelenségébe beletörődve nem hajlandó végigkövetni egy később előbukkanó szálat, amely a történetnek más véget írna. Az unokának viszont fontos, hogy megtudja honnan származik, ki is volt a nagyapja. Izgalmas kérdés, hogy vajon az unoka igazság utáni vágya vagy egy idős ember lelki békéje a fontosabb, aki egész életét egy maga által kreált álomvilágban élte.

Megjelent a Ridikül magazinban