Tegnap őrjítő és azonnali enyhítésért kiáltó cukoréhség tört rám, összedobtam hát egy bögréset. Csak úgy, abból, ami volt otthon. Ez még nem lett volna baj, de tudjuk, hogy sütni-főzni nem lehet hűbelebalázs módjára. Az ételkészítés mágikus tevékenység. Elég csak Dragomán György ízes receptleírásaira, vagy a Csokoládéra és más J. Harris könyvre, film-re gondolni. Az ételbe szívünket-lelkünket főzzük bele.
Hát én most nem. Nem hinném, hogy konkrétan kihagytam volna valamit belőle, de a cukorhiány valószínűleg tökéletesen lebutította minden mágikus energiámat. A tészta nem emelkedett meg és szalonnás maradt, amin - mint tudjuk - az sem segít, ha puff még 10 percre betoljuk a sütőbe. Azér én betoltam. GYorsan kevertem egy kis csokimázat, amíg a tészta, most már kevésbé szalonnás, ámde annál kemnyebb lett. A tésztát azon forrón kettévágtam - no, nem horizontálisan, arra esélyem sem volt az 5 mm-esre nőtt lapnál - némi forró mázat toltam a fél lapra, belenyomkodtam a sütőpapírra ragadt csokigombokat és diódarabokat, a tetejét is összemázoltam a maradék csokikrémmel és meghintettem egy kis maradék kókuszreszelékkel. Voila!
Akármelyik mesterszakács megirigyelte volna a dicshimnuszt, amit eme kulinárs remekműért kaptam takótársaimtól. 20 perc múlva ennyi maradt belőle ... a varázslatos utolsó falat, azonban még még ma reggel is itt árválkodik, senki nem akarja elenni a másik elől :-D
Imádom a karanténtesóimat!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése